| 		
		 
 Démontolvaj
  2007.10.23. 19:04 
 236. oldal 25. sor
 
  
Démontolvaj 
   Semmi támpont. Alighanem kénytelen leszek kimondaniróla, hogy ő a tolvaj, és reménykedni...    Nem! Várjunk csak! A szeme.    Mereven nézem a lángocskákat. Van valami a villódzásukban... a színükben... de mi? Emlékeztetnek valamire. Valakire. Láttam már ehhez hasonlót szemet. Nem pontosan ugyanilyet, de hasonlót. És csak egyszer. De hol?    - Rajta, Cornelius - biztat Vész herceg. - Mond ki gyorsan, mielőtt...    - Várj! - mordulok rá, és szorosabban megmarkolom a sátánkölyköt. - Rémlik valami! A szeme! Már láttam...    A poronty felüvölt - valószínűleg túl erősen szorítottam meg, s ezzel fájdalmat okoztam neki. Vicsorogva odakap a bal karomhoz, és belemélyeszti szürke fogait. Üvöltve próbálom elrántani a karomat, de erősen tartja. Jobb kezemmel odanyúlok, hogy szétfeszítsem az állkapcsát...    ...de ekkor mintha villám csapna belém, megdermedek.    A harapás... a szeme... emlékszem... a furcsa haja... az üveggolyók... a nagy feje... narancssárga... emlékszem... játszik az üveggolyókkal, fölemeli a fény felé... narancssárga fény.. megérkezünk ide, és itt találom a sátánkölyköt, amikor épp az öcsémet keresem... apa elrejti Artot a pléd alá... emlékszem!    És e pillanatban, jóllehet az elképedéstől teljesen elgyengülök, a felismerés előtt értetlenül állok, és mégis, igazam biztos tudatában motyogom a csúf poronty rothadó húsú feje fölött:    - Tudom, ki a démontolvaj! Én vagyok az!  
	         
		 
	        
	        |